II. A Völgység és népének rövid története

Az őskortól a honfoglalásig

Azért szenteltünk külön fejezetet ennek az időszaknak, mert a Völgység, a Mecsek halban gazdag élővizei és kiterjedt erdői már korán kedvező feltételeket biztosítottak az ember számára. A múlt század nyolcvanas éveiben már elkezdődő régészeti kutatások gazdag leletkincsei bizonyítják, hogy a Völgység 6000 év óta az emberi életfeltételeknek -szinte megszakítás nélkül - megfelelt.

Az újkőkor élelemtermelése forradalmi változásokat hozott. A Közel-Keleten először lejátszódó folyamat hatásait a Kárpát-medencébe az Kr. e. V. évezredben a Duna és a Sárvíz felől ideérkező népesség közvetítette. A zsákmányolást fokozatosan kiszorította az ehető magvak termesztése és az állatok háziasítása.

A Mediánáról és a Harc-Nyanyapusztáról, Aparhant DNy-i határából, valamint Bonyhádról előkerült leletek: karcolt kerámia, csiszolt agancs, csont és kőeszközök, silexek (pattintott kőpengék), vonaldíszes kerámiamaradványok a Völgységben is jelenlévő telepekre utalnak.

A régészeti szakirodalomban lengyelt kultúráméi nevezett korszak Lengyel község későneolitikus leletgazdagságáról kapta a nevét. Az érdem Wosinsky Móré Apar, Lengyel, majd Závod plébánosáé, aki 1882 és 1888 között folytatott ásatásokat a lengyeli sáncon, és írásaiban határozta meg a lengyeli kultúra jellemzőit, amelynek mintegy másfélszáz ma ismert lelőhelye kiterjed az egész Dunántúlra.

Az Kr. e. III. évezred közepén itt élő nép telepei, nagyméretű téglalap alakú gerendaházai, a kisebb méretű földbe mélyedő ovális, felmenő falak nélküli lakásai és gazdasági épületei a magas partokon és dombtetőkön helyezkedtek el. A lengyeli sánc ma is a leghitelesebb kőeszközanyaggal rendelkezik a Völgységben.

Zalai-Gaál István 1978 és 1985 között folytatott ásatásokat Lengyelen és Mórágyon. A sáncon lakóházat és fazekaskemencét, Mórágy-Tüzkődombon 79 sírból álló temetőt tárt fel. A kor szokásai szerint halottaikat zsugorítva és oldalra fektetve helyezték el, gazdagon ellátva őket mellékletekkel. A sírokban talált „útravaló": ivócsészék, tálak, fazekak, háló- és szövőszéknehezékek, orsógombok, vallásos tárgyak: oltárok, szobrocskák. A csőtalpas tálak és a gomba alakú „Butmir" típusú edények együttes előfordulása jellemzi a kultúrát. A feltárással előkerült szerszámok csiszolt és pattintott kőeszközök, csont- és agancskészítmények. A csiszolt, fúrt nyéllyukas balták, buzogányok, agancssarlók, elszenesedett gabonamagvak, az állatidolok (bálványok: juh, kecske, disznó, szarvasmarha) a kornak megfelelő fejlett gazdálkodás tanúi. Az ember és állatábrázolásokban gazdag emlékanyag legtöbb idolja Mórágyról került elő, de Lengyelen, Mucsfán, Győrében is előfordult. Mórágy és Lengyel különlegességei a koponyakultuszra és emberáldozatra utaló leletek: csecsemőáldozatot és néha koponyát helyeztek el külön a csőtalpas tálakban.

A szórványleletekből megállapítható, hogy a Völgységi-patak vízgyűjtő rendszere tartósan sűrűn lakott hely volt, a magyaregregyi völgytől a Hidas-Cikó-Bonyhád-Paradicsompuszta-Szentgál-pusztáig, sőt a beugró völgyek is a mai Mucsfa-Györe-Tevel határában.

A lengyeli kultúra késői szakasza már átvezet a rézkorba, bár viszonylag kevés réztárgy került elő a sírokból. Ekkor még csak a nyers réz hideg kovácsolását ismerték, melyből csak ékszereket készítettek.

A Wosinsky által a Völgységben kőkorinak vélt telepek nagy része, pl. a 3 aparhanti későrézkori. A leletek a földművelés jelentőségének a növekedését jelzik: „anyaistennő"-idolok, fonásra utaló agyagorsók és orsógombok. Edényeikre jellemző a kannelurás díszítés (bordázás). A csiszolt kőeszközeik anyaga a neolitnál silányabb, nagyrészt homokkő, viszont pattintott eszközeik pl. a nyílhegyek gondosan megmunkáltak, néhány balta, véső, ár és karkötők rézből készültek. Az ásatások szerint ebben az időben terjedt el a halottak elhamvasztása. (Aparhant)

A rézkorvégi délről és keletről érkező nagyállattenyésztő népek vándorlása az itt élő népességet telepeik erődítésére, ill. elhagyására, vándorlásra késztette. A Kr. e. XX. században először jelentek meg a Kárpátmedencében nagy mennyiségben a bronzeszközök. Az évezred elején megindult a helyi bronzmüvesség is. A korai bronzkor legjelentősebb népelemének, mint területi típusnak az elhatárolódásában volt szerepe a

nagyvejkei sírlelet edényeinek. Ehhez köthető korban még Lengyel és a nem messze lévő Mágocs telepe is. A Kr. e. II. évezred első századai újabb és újabb népek megjelenésével, eltűnésével, háborúkkal járt.

A korai és középső bronzkor között nehéz éles határvonalat meghúzni, mert a két kort átívelik azok a változások, melyek egy hosszabb nyugodt időszakot eredményeznek. A Dunántúl nagy részén az állattartóföldművelő mészbetétes edények népe élt. Wosinsky Mór már 1904-ben önálló kultúrának tekintette. A Völgységben több telepen éltek: Bonyhádon (a varasdi országút mellett tárt fel 23 sírt Csalog József a 30-as évek végén), Aparhant határában, Hőgyész, Kurd, Nagyvejke, Harc, Felsőnána területén. Valamennyi temetőjében már a hamvasztásos temetkezés a jellemző, két változattal: az urnás vagy a szórt temetkezés. A leletek magas színvonalú kerámiamívességről, és bronziparról tanúskodnak. Nagyállattartásuk már ismerte a lovat.

A Kr. e. XV. század tájékán a Rajna és az Alpok felől érkező nép zavarta meg életüket. Tény, hogy Dél-Tolna, a Völgység őskori földerődítményekben és bronzkincsleletekben gazdag vidék. A legnagyobb depót (beolvasztásra váró tárgyegyüttes) a 208 darabból álló „bonyhádvidéki" és a hanti 10 kg-os bronzleletet. Szórványos előfordulások Lengyelen és Nagy vejkén is voltak. 1970-ben Nagy vejkén egy újabb depót, 1984-ben nagyszámú bronzkarikalelet bukkant fel Kisdorogról és Szakályból. A Völgység pereméről előkerülő további nagy bronzkincsek (Kurd, Murga, Sióagárd) alapján is feltételezik a régészek, hogy a velemi (Vas megye) kohászati központból kapott nyersanyagot itteni fémfeldolgozó centrumok (Regöly és Lengyel) használták fel. A halomsíros nagy kincsleletek nagy része sarlókból áll. A bronzeszközök típusai a fémművesség magas színvonalát tükrözik.

A viszonylag nyugodtabb időszak után egy ennél is fejlettebb bronzipar bontakozott ki Dél-Németországtól a Tisza vonaláig kiterjedően. A nyugatról a Kr. e. XII. században ide érkező egyre inkább felbomló ősközösségi társadalmú urnamezős népesség a még itt élő népességet magába olvasztotta.

A bronziparra épülő európai kereskedelmi kapcsolatokat megtörte a sztyeppvidékről kiinduló Kr. e. IX. századi népmozgalom, a preszkíta vándorlás. A Kr. e. IV. századig terjedő korai vaskor két lelete (preszkíta kakasdi sírlelet bronz lándzsahegye, és a Bonyhád-Dózsa György utcai szkíta sírlelet vas lándzsahegye) is bizonyítja, a sztyeppéi népek e rohama érintette területünket. Utóbbi az első Tolnában megtalált vaseszköz az Kr. e. V. századból.

A Kr. e. IV. század első évtizedeiben a mai Franciaország és Dél-Németország területéről kirajzó kelták hozzák magukkal a fejlett vaseszközök tömeges használatát. Több hullámban érkeztek és a Kr. e. I. század végére elárasztották teljesen a Dunántúlt. Fegyvereiket (kardok, pajzsok, lándzsák) vasból, ékszereiket bronzból gyártották, és ők honosították meg a Kárpát-medencében először a fazekaskorongot. Anyagi kultúrájuk vívmánya a pénz. Halottaikat nyújtott helyzetben gazdagon felékszerezve, használati tárgyaikat mellé téve temették el. Sok esetben a kardokat ösz-szehajlították, félvén a visszatérő halottól. A Völgységben Aparon, Bonyhád-Határmajorban, Tevelen a hőgyészi úton, Lengyelen a sáncon kerültek elő sírleleteik. A közelben fekvő Regölyben (feltehetően fejedelmi székhelyen) pénzverdéjük volt. Tolna megye területén a Hercuniates torzs élt. A régészeti leletek és a római írott források szerint a kelta társadalom nemzetségi-törzsi jellegét a római korig megőrizte.

A rómaiak a meghódított törzsek alapján osztották fel Pannóniát civitásokra. A birodalom már az előző századtól kezdve terjeszkedett a Balkánon. Kr. e. 35-ben Octavianus vetette meg lábát a Szerémségben elfoglalva Sisciát (Sziszek). Kr. e. 12-ben szervezték meg lllyricum provinciát, amelybe Dalmatia és a Kr. u. 8-tól Pannoniának nevezett tartomány is beletartozott. A katonai megszállás békés úton zajlott le. A Völgységben a legjelentősebb római település Hant község határában volt. Ide a rómaiak a Kr. u. I. század második felében érkezhettek és az V. századig van jelenlétükre nyom a pénzleletekből ítélve.

A kelta őslakosság fokozatosan ismerkedett meg a városiasodon életvitellel, kőházak, utak, vízvezetékek, csatornák építésével. A tartomány vezető ágazata a mezőgazdaság volt. Galerius császár idejében a le-csapolások a termőterületek bővítésével jártak. Ennek hatására a gabonatermelés birodalmi viszonylatban is jelentőssé vált. Megnőtt a pénzforgalom, a távolabbi vidékekkel folytatott kereskedelem. így kerültek ide Gal-liából és Itáliából a terra sigillita edények és üvegáruk. Az aparhanti római kori telepek jelentőségét a nagyméretű bronzlovasszobor-töredék alapján lehet megítélni. Köztudomású, hogy ilyen szobrot csak légiótáborokban, városokban, csak fontos helyeken állítottak fel.

Római kori katonai létesítmény volt Márévár őrtornya, ahonnan szemmel tarthatták az ide torkolló völgyeket. Nagy mennyiségű kerámia, a Kr. u. III. századi érmek, vaseszközök, bronztárgyak kerültek elő.

A Sopianaeből kiinduló és Pannoniát átszelő un. diagonális (átlós) utak közül a legfontosabb a tartományi központ Aquincum felé vezetett. A Völgységben Mecseknádasd, Hidas, Bonyhád, Zomba-Paradicsom-puszta szórványleletei arra utalnak, hogy kisebb római települések sorakoztak erre. Megerősítik mindezt a bonyhádi plébánia falában talált római kőtöre-dék, és a IV. századi „bonyhádvidéki", Krisztus-monogrammos fogadalmi discus. (Diszkosz alakú mécs vagy lámpa tartozéka.)

A kereszténység már a Kr. u. III. századtól terjedt Pannoniában. Sőt az arianus eretnekség is megjelent a Dél-Dunántúlon. Erre utaló római tégla került elő Kisdorogról, Bátáról. Krisztus isteni személy voltát tagadó racionális irányzatot a 325-ös nicei zsinaton eretnekségnek nyilvánították, vezetőjét, Ariust számkivetésre ítélték. Illyricumba menekült, s ezek szerint olyan erős propagandát fejtett ki, ami a Dráván túl is éreztette hatását.

Az 1980-as évek felfedezése a Kisdorog-Hegyiszántók dűlői IV. századi későrómai temető, melynek 12 sírját V. Péterfi Zsuzsa és Várady Zoltán tárta fel és írta le. Ez egy 3-5 háztartásból álló kis telep volt, a heténypusztai erőd védőövezetéhez tartozott. Kistelepülésre utaló épületnyomok Váralján is előkerültek a földből.

375-ben, amikor a hunok átlépték a Volgát, a sztyeppéi népek nyugat felé menekülésével, elkezdődött a népvándorlás kora. Az alánok és a gótok bebocsátást kértek Pannoniába. Gratianus császár 380 tájékán egy alán-gót csoportot - közéjük keveredett hun töredékekkel - telepített Iovia (Heténypuszta) körzetébe. A régészeti nyomok gyérek, a regölyi alán fejedelemnői sír, a Szekszárd-palánki V. századi gót sírok említhetők közelünkből. 433-ban a Római Birodalom Pannoniát feladta, ettől kezdve 455-ig a Kárpát-medence hun fennhatóság alatt volt. Jelenlétüket csak egy-egy sír bizonyítja, nagyobb temetők ki sem alakulhattak az idő rövidsége folytán. Ilyen a murgai gránátékszeres sírlelet, a „kaposvölgyi" hun bronzüst, utóbbi pontos lelőhelye Hőgyész regölyi határa.

A hun nagykirály halálát követő évszázad Bizánc nagyhatalmi politikájának jegyében telt. A gepidák fellázadt törzsszövetsége Attila fiaira mért csapást, de Pannoniát ők nem foglalták el, hanem keleti gót uralom alá került rövid időre. Majd a longobardok vetették meg itt a lábukat, 546-ban Dél-Pannoniát is elfoglalták. A longobárd-gepida ellentétet kihasználva Baján avar kagán népével 568-ban kardcsapás nélkül szerezte meg a Kárpátmedencét. A gepidák felmorzsolódtak, a longobardok szövetségeseikkel együtt a Pó-alföldre húzódtak. Régészeti adatok szerint a Völgységtől északra és délre is előfordulnak keleti gót longobárd leletek, a mázai longobárd férfi sírleletén (lándzsacsúcsok) kívül tájegységünkön e korból mást eddig nem találtak. Annál gazdagabb avarkori temetőkben vidékünk.

A korai avarkor, Baján kagán (567-602?) idejéről, igen sok egykorú forrás szól. Eszerint az avarok olyan belső-ázsiai menekült néptöredékek, akikhez a keleti sztyeppéken bolgár-türk népelemek is csatlakoztak.

Wosinsky Mór az 1890-es évek első felében végzett ásatásaival 1000 népvándorláskori sírt tárt fel Bonyhádvarasdon, Závodon, Cikón, Gerj énben és Regölyben. Az utóbbi évtizedek újabb közel 2000 avarkori sírfeltárása alapján Rosner Gyula megállapította, hogy az avarság jelentős létszámú, népi sokszínüségű, letelepedett életmódot élő közösséget alkotott. A töredékesen feltárt koraavarkori varasdi és závodi és a csaknem teljes avar időszakot átfogó cikói temetők modernkori közzétételét Kis Gábor és Somogyi Péter végezte el. A temetőelemzésekből kitűnik, hogy csak a legelőkelőbb nagycsaládok temették el tagjaikat felszerszámozott lovukkal. A cikói 552 sírból csak 6 lovastemetés, a kagáni központtól távolabb eső falvak pásztor, földműves, kézműves szabad elemeire ez tehát nem jellemző. A másik fő vonás a fegyverzet hiánya vagy ritkasága éppen ebből fakadóan. 1900-ig csak egy varasdi pengetöredék és egy nagymányoki avar kard volt ismert Tolna megyében. A korai nemzedékek lovastemetkezéseitől elválaszthatatlan kopj a vagy lándzsacsúcsok sincsenek meg a cikói sírok egy részénél. Lószerszámaik, világosszürke kerámiájuk, keleti eredetű viseletük megmaradt tartozékainak párhuzamait Közép-Ázsia homoksivatagainak temetőiben találjuk meg. Speciális eszköz például az ázsiai vas famegmunkáló vagy irtókapa, a szalu. A tárgyi hagyaték kiemelkedő darabjai a 6 darab bizánci csat Cikóról, ezek a VI-VII. századfordulójáról valók. Egyedülálló ugyanebből az időből a závodi feliratos bizánci mellkereszt.

670-680 között érkező újabb népcsoportokról két forrás ír. Bolgár hagyomány szerint: Kovrat bolgár kán negyedik fia Kuber népével Pannoniába költözött. A kijevi orosz krónika említi a fehér ugorok vonulását Kijev alatt. Új típusú régészeti anyaggal új temetők indulnak, új nagycsaládok temetkeznek. A második és harmadik avar hullám újfajta edényeket a sárgára égetett kerámiát, új lószerszámokat, fegyvereket, szablyákat, és a teljes lovas, egyes népelemeinél a nyúzottlovas temetkezést hoz magával. Az új fejedelmi szállásterületektől távol élő falvakban előfordul a régiek továbbélése is.

A baranyai Völgységben a mecseknádasdi későavarkori nagy temetőből néhány sír maradt meg. A regölyi lóval temetkező és díszekben gazdag sírokhoz viszonyítva Cikón az újabb temetkezés jellemzője a szegényes sírmelléklet. A kerámia szürke és sárga. Új típusú fülbevalók, és bronz övveretek, a későavar szíj végek a volgai bolgár-türk „indás" népességre utalnak. Nem voltak jómódúak, nem teljesítettek fegyveres szolgálatot sem. A IX. század elején, az avar birodalom bukása utáni évtizedekben tovább éltek az avarok itt, a cikói leletek után ítélve.

A VIII. század végén az Avar Kaganátus a frank terjeszkedés útjába került. Az avar haderőt azonban nem a fegyveres támadás, hanem a belharcok morzsolták fel. 805-ben az avarok a Frank Birodalom vazallusai lettek. Délen a bolgár fennhatóság érvényesült. Pribina és fia Kocel dunántúli szláv fejedelemsége is frank alávetett állam. A kor háborúi után az avar falvak lakói nagy számban a helyükön maradtak.

A IX. század második felében őseink hol egyik, hol másik hatalom szövetségében megismerhették a térség politikai viszonyait, és 894-ben Szvatopluk morva fejedelem halálakor kihasználták a lehetőséget a Kárpát-medence meghódítására. 895 végére birtokba vették a Duna vonaláig, 900 tájékára, a Dunántúl is a magyar törzsek kezébe került. A stratégiai pontokon, a Duna, a Dráva és a Kapós vonalában, fontosabb átkelőhelyeken mutatható ki a régészek szerint X-XI. századi lakosság. Az apari sírleletek későbbiek. A háton fekvő nyújtott temetkezés szerény mellékletekben, a bronz- és ezüstgyürűk mellett S végű hajlított hajgyűrüt talált Wosinsky Mór. Az egyik végükön hajlított S karikák a X-XII. században tipikusak.

A Honfoglalástól a török kor végéig

Tolna megye, tehát a Völgység területét is a fejedelmi család vette birtokába. A legkorábbi helynevek közül kettő olyan téli szállásterületre utal, amelyek Árpád közvetlen leszármazottjainak nevét őrzi: Tevel és dédunokája Tormás. Apor - Apar, Bonyha - Bonyhád, Majs - Majos, Zombor - Zomba ma is meglévő völgységi települések névadói. Bonyhád város éppen egyike azon helyeknek, melyek Bonyha történelmi személy után kapták nevüket. A testvérpár - Bolya és Bonyha - az erdélyi Gyula fiai, István király unokatestvérei. A Boly, Bolya, Bója, továbbá - Gyula -Gyulaj helynevek Tolna és Baranya megyében többször is előfordulnak. Anonymus szerint Gyula a két fiával nem volt hajlandó a keresztségre térni, s mindig a szent király ellen cselekedett. Ezért István - az államszervező harcok keretében - „uralma alá vette az erdöntúli földet", azaz Erdélyt. - A Képes Krónika szavai szerint pedig: „... Az Úr 1002-ik esztendejében .. Szent István király elfogta Gyulát, feleségével és két fiával együtt, és átkuldte őket Magyarországba. Ezt azért cselekedte, mert bár Szent István király sokszor megintette, mégsem tért a keresztény hitre, s nem nyugodott, hanem folyvást igaztalanul zaklatta a magyarokat. Gyula tágas, nagy gazdagságú országát az államalapító egészen Magyarországhoz csatolta." Nagybátyját és fiait azután a székesfehérvári egyházban keresztelte meg, akaratuk ellenére. Bolya és Bonyha - felnőttként -Péter király második uralkodása alatt töltenek be történelmi szerepet. Azokhoz a szövetkező főurakhoz tartoznak, akik az apjuk megvakíttatása-kor, Péter trónörökössé tételekor külföldre menekült Vazul-fiakat - Andrást, Bélát és Leventét - hazahívják. 1046-ban tettük miatt... „Péter király heves haragra lobbant, elfogatta, bitófára függesztvén megölette őket..." (Képes Krónika) A krónikák szövegében a testvérpár neve mint „Bua et Buhna (Buchna)" olvasható, mai kiejtés szerint - Bolya és Bonyha.

A későbbi századokban a Kán-nemzetség vallotta ősének Bonyhát. IV. Béla király adománylevele szerint bizonyos Bohma és 31 családtagja esett el az ország védelmében, a tatárokkal harcolva. Egy másik forrás szerint Bonyha dédunokája idegenből tért vissza, s birtokadományban részesült.

Letelepített katonai kísérő népekre utal Kozár (Egyházaskozár), Kurd, Maróc (Hegyhátmaróc), és a Máza mellett elpusztult Koromszó. Kisdorog neve is katonai kísérő csapatok lakhelyére mutat, jelentése: barát. Az államalapítás idején keletkezhetett Vejke. A fejedelmi-királyi szolgáló népek egy-egy faluban kerültek letelepítésre. Ilyen Hőgyész, a királyi hermelinvadászok után, a Tevellel azóta egybeépült Kovácsi, Mórágy mellett Kürtös elpusztult falu.

István király és az első Árpádok államszervező munkássága nyomán új típusú nevek keletkeztek. A Völgység szélén fekvő Szent-Gál pl. a hittérítő Sankt Galleni Brúnó apát szerzeteseinek nevét őrzi. Az új keresztény templomok településeit a templomok védőszentjeiről nevezték el. Ilyenek a Völgységben Szentdemeter és Szentmáriafalva. A királyaink által behívott telepesek is falvanként települtek. Német eredetűnek tartják egyesek Mányok és Grábóc nevét. Lengyelek jöttek Lengyelbe, csehek a Kisvejke melletti - azóta elpusztult - Csefőre. A Rajnán túlról érkező német és németalföldi letelepülőket 1046 után szászoknak nevezték. Szászvár - hajdan Szász. Végül a helynevek egy további csoportja a feudalizmus első évszázadaira utal. A Cikóhoz közeli ótemplom - romjai körül később Széplak mezőváros létezett - neve alapján Árpád-kori magánbirtok központja. Tovább folyt az erdős területek irtása, új falvak telepítése. A Lengyel melletti elpusztult falu, Lázi neve irtásra utal. A személynevekhez csatolt -fa, -falva végződés az 1200-as évek új adományozásait jelzik, vidékünkön Mucsfa esetében.

Szent István király 1015-ben bencés apátságot alapított (Pécs) Váradon, 41 falut rendelt ellátására, közöttük volt a völgységi Zomba és Belac. Egy 1235. évi adománylevél (az ún. „mázai határjárás oklevele") említi elsőként Mázát, Győrét, Koromszó falut és kolostort, valamint Nádasdot.

Az első, viszonylag teljes körű falujegyzék egy Anjou-kori összeírásból áll rendelkezésünkre. 1332-től 1337-ig ugyanis XXII. János pápa megadóztatta a magyar papságot a Szentföld felszabadítása költségeinek fedezésére. Megyénk ekkor két részre oszlott: a tolnai és a regölyi főespe-rességre. Ezzel a két terület közötti határ, vagyis térségünk nyugati határvonala viszonylag pontosan meghúzható. A vármegyék kialakításakor Tolna megye dél felé lenyúlott a mai Baranyába, a természetes határokig: a Geresdi dombság, Nádasdon túl a Mecsek hágóiig, be a Mecsek északi nyúlványai közé.

A főesperesség Sió-Sárvíz és Szekszárd vonaltól nyugatra eső részében 55 templomos falu közül a következők, melyek a történeti Völgység falvainak tekintendők: Odány, (Zomba mellett), Móri (Mórágy), Kölesd, Szentmáriafalva (Bonyhádtól délre), Mányok, Závod, Igvak (Tevel mellett?) Apar, Izmény, Koromszó, Iván (Bonyhád), Tormás, Györe, Szálka, Tabód, Kalaznó, Pél, Csicsó, Kurd, Mucsi, Cikó, Szentdemeter (Bonyhád), Nádasd, Szász, Kárász, Hidas, Maré, Kozár, Köbli (Köblény), Szárász, Újfalu (Ófalu).

A templomos helységek mellett térségünkben három egyházi személyiség fizet jövedelmei után pápai adót: a koromszói István apát, az iváni apát és András apari provinciális. Ez egyben mutatja, hogy Apar mellett az elpusztult Koromszó és Iván apátsága voltak a jelentősebb helyek.

Újabb forrásunk lehet Csánki Dezső történelmi földrajza a Hunyadiak koráról. Valamennyi okleveles adattal bizonyítható falut felsorol. Térségünkben mezőváros volt Nádasd, Széplak és Várasd. Vára volt Marénak és Szásznak. A nádasdi „brittek földjét" 1233-ban, a nádasdi erősséget 1296-ban említik először. Egy ideig Nádasd falu, majd 1465-ben mint mezőváros jön elő. A korai adatok Tolna megyéhez sorolják. Először egy 1454-es, majd egy 1472-es okiratban számítják Baranyához. Mecsek-nádasd vára a „Schlossberg" és a közeli „Rékavár" kiemelkedő szerepet kapott vidékünk korai történetében. Széplak városa a Buda melletti felhévízi prépostágé volt. Okleveles említése 1498-ból való. Teljesen meglepő a mai Bonyhádvarasd középkori pozíciója. Létezésére 1193-tól van adat, ekkor Worost. Földesurai a fejérvári keresztesek, akik 1466-ban azért tettek panaszt, mert a kedvező fekvésű Varasdon tartani szokott helyi vásárt az Apari család Aporba vitte át. 1475-ben Mátyás király címezte városnak. Maré vára magánkézen volt. Szász a pécsi püspökség egyik gazdasági központja, előbb 19, majd 7-10 falu tartozik hozzá. Csánki Dezső megjegyzi róla: „Központja e birtoknak: Szász vára, a Völgységben."

A török veszély közeledtére a közeli Maré és Szász várát megerősítették. Földesúr, a pécsi püspök. E várhoz az 1542. évi adólajstrom szerint 18 jobbágyfalu tartozott, közöttük Györe, Máza, Kárász, Császta, Egregy, Váralja, Szárász, Mucse, Szentdemeter, valamint Bonyhád egy része, az akkori nevén: Bohnyán. 1541-ben Szulejmán szultán Buda felé vonultában elfoglalta a dunai hadiút mentén lévő várakat. A török által meghódított tolnai és baranyai részeket Maré és Szász harcosai portyázásukkal gyakran támadták. A török viszont be-betört és végigrabolta a magyar kézen lévő védtelen jobbágyfalvakat. 1542-ben például a Völgységet és a Hegyhátot pusztította. A következő évben Szulejmán Pécset is bevette. Baranyában ekkor már csak Szigetvár maradt Ferdinánd király birtokában, a két megye egyesített igazgatása és vezetése ide húzódott vissza. Egy idő után a török megunta a kisebb tolnai várak hajdúinak portyázását. 1543-ban hadjáratot indított ellenük. A fősereg a Duna mentén haladt északnak. A balszárnyat vezető Ahmed elfoglalta Maré - akkor még Málvárnak nevezték - majd Szász várát. Ezt követően a két hadsereg együtt ostromolta meg Anyavárát, mely a mai Janyapusztánál állott a Sárvíz mocsarában Az újonnan elfoglalt várak 1545 elején már a török defterekben szerepelnek. A mohácsi szandzsák falvaira a pécsi, siklósi, maréi, szászi és görösgáli megerősített török helyőrségek ügyelnek. A „málvári" várban 72 török, a szásziban 142 állomásozik. Amikor a döbrögközi várat is beveszik, Szászról 64 „martalosz"-t (zsold nélkül, zsákmányért harcoló szabad katonák) oda irányítanak át. Megszervezik a török közigazgatást. Néhány völgységi falut kincstári kezelésbe vonnak, ezek szultáni „hász"-ok lesznek, így Mórágy, Kürtös, Pilis, Mucsa, Hidas, Nagybát, Kisbát, Malonta, Kövesd, Anya és Grabofcse. A többi települést - javadalomként - pasák, bégek török katonák kapják. Tolna megye déli részének falvai pedig részben a szekszárdi, részben a szászi nahie igazgatása alá kerülnek.

A török igazgatás egyik központja tehát a szászi várban volt. A korabeli adókönyvek, a defterek a szászi nahie 1554. évi összeírásakor 188 adózó falu vagy város nevét örökítették meg. így többek között: Szász város, Szentmáriafalva, Császta, Csilkó, Nagymányok, Kismányok, Nádasd, Széplak város, Berekal, Liget, Ófalu, Szamáros, Újfalu, Örh, Máza, Hidas, Mórocfalu, Majos, Váralja, Ösztör, Iván, Grábóc, Gyapas, Nagymőcsény, Kürtös, Apáti, Keresztö, Mucsi, Csefő, Bokordi, Kishertelend, Petrőc, Tófű, Cél, Újfalu, Szárász, Mórágy, Szentdemeter, Filipszerdahel, Bonyhán, Várasd, Berzsen, Zsibrik, Apar, Egregy, Alsó-izmén, Berek, Kovácsi, Balota, Felsőzávod, Márokfalu, Mucsfalu, Kisvejke, Tevel, Harc, Csókafő, Lengyel és Györe.

Említettük korábban, hogy Tolna és Baranya közös igazgatása Szigetvár várába menekült. Vártartományt szerveztek, melynek élén a főkapitány állt. A középkori Tolna nemesi vármegye utolsó adatai között tartják számon az 1564. évi iratokat, ítéletleveleket, hiszen Szigetvár 1566-ban török kézre került. Ezek az iratok az utolsó, magyar kéztől származó írások a hódoltságban.

Vidékünkről az 1559. és az 1564. regesztrumok sorolják fel a pécsi püspökséghez, pécsi káptalanhoz tartozó falvakat. Az adózó népességet portában adják meg, mely mintegy 15 főnyi lélekszámot magába foglaló adózóegységet jelent. 1559-ben pl: Szász és Györe együtt 12 porta, Mányok 12 porta, Máza és Váralja együtt 9 porta, Eszter 4 porta, Citto 4 porta stb. Az 1564 évi regesztrum valamivel több adózó falut jelez. Ugyanezen évből egy dikális összeírásból most hat helyet emelünk ki: Mányok 11 és fél porta, a pécsi préposté és Gábor diáké; Szász 7 porta, a pécsi püspöké; Máza 2 porta, a pécsi püspöké; Várallya 2 porta, a szigetvári várhoz tartozik, Györe 2 porta, a pécsi püspöké; Izmény 2 porta, Szekcsői Mátéé, stb.

A deftereket közzétevő Káldy-Nagy Gyula az 1552., 1565. és az 1582. évi családnevek összevetése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a hódoltsági népesség állandó és erős mozgásban volt. A völgységi falvak nyomorúságos életére vet fényt Mányok helyzete. A falu 1561-ben a pécsi székesegyház birtoka, majd újabb két birtokosa jelentkezik. 1618-ban a bátai apát igyekezett jogait érvényesíteni, 1619-ben a pécsi püspökségé, de Bucsányi Márton bírja.

1643-ban Péchy András pozsonyi kanonok lett a pécsi prépost és Mányok földesura. Levelében szólítja fel őket... „nekem is adozatok (!) és szolgaijatok, mert jó lehet, most az Töröknek adóztok és fizetek, de annak eleotte ...a Pécsi Prépost jobbagi voltatok ... tudom peniglen, hogy most is a Teörök Uratokon kivül Valamely Magiar Urnák vagy Végházban leveö Kapitannak esztendőként adosztok ... énnekem mint igaz feoldes Magiar Uratok, az török uratokon kívül, senkinek másnak ne adozatok." A mányokiak hiába kérnek védelmet a rácok és a hajdúk, a török kegyetlenkedéseivel szemben: „elköl pusztulnunk, ha Uraságod megh nem oltalmaz." 1664-ben amikor a császári hadak Pécset ostromolták, bekalandozva a vidéket fölperzseltek több török őrhelyet, Nádasdot, Szászvárt is. 1669-ben Nagymányok puszta hely több völgységi faluval együtt.

Korszakhatárunk a török kiűzésének ideje. Buda vára 1686. szeptember 2-án szabadult fel, a török negyvezír ekkor délnek vonul, Fehérvárott, Simontornyán, majd a Szekszárd melletti Újpalánknál ver tábort. Utóbbi helyen a vele vonuló tatárok a Bonyhád és Szekszárd közti dombtetőkön telepednek meg. Az ellenségtől tartva a nép menekült, joggal. Amint egy jelentés írja „... szeptember 14-én a török után a tatár hadsereg is áthaladt az eszéki hídon és a Sárvízen alul minden várat és falut elpusztítottak."

A térséget Ludwig von Baden hadteste szabadítja fel a dunaföldvári tábortól előrenyomulva. Ekkor már csak kiégett romok mutatják sok régi község helyét. Az elhagyott falvakat a török tatárjaival felperzseltette. Valamennyi török őrség, erősség pedig őrizetlenül állt, így vidékünkön Nádasd török vára is. A lakosság tehát elmenekült, nádasokban, rengetegekben húzta meg magát. Amint 1683-ban írják néhány völgységi faluról: „... elszéledt ki Metsek alá, ki más hova..."

Legutóbb Szakály Ferenc bizonyította, számos helység érte meg a töröktől való visszafoglalást lakottan. Ezek jelentős része 1688-1703 között néptelenedett el, a felszabadító hadműveletek során, vagy azt követően.

Az újratelepítéstől 1848-ig

A 150 éves török uralom megszűntetésére indított felszabadító háború (1683-1699) nagy anyagi terhet jelentett a Habsburg birodalomnak. A felszabadított területeket, mint elhagyott török javakat, a császári udvar a Kamara kezelésébe adta. A Kamara pécsi prefektúrája 1687-ben készített összeírásában a „Nádasd-i kerület'-nél 59 helység, puszta, majorság szerepel közöttük: Monyok, Várallya, Kövesd, Masa (Máza), Chasd (Császta), Szász, Vekény, Egregy, Maioch (Majos), Nagy Veiké, Závod, Gokafői (Csóka/ő), Tabod, Várasd, Szent Mária, Szerdahely. Berseny, Bonyha (Bonyhád), Grobocz (Grábóc), Györe, Chikó, Berekall.

A „Szekszardy kerület-hm 17 falut említenek: a Sárköz falvai mellett ide tartozott Zomba, Kakasd, Szent Gáall (Szentgál puszta), Hidas, Szaka (Szálka), Moragy.

Az első megyei jellegű összeírást 1695-ben Baranya vármegye végezte, ugyanis Baranya magáénak követelte a völgységi falvak egy részét, s ezt az 1696. március 12-i nádori döntés is megerősítette úgy, hogy Máza és a tőle északra elterülő vidék Tolna, míg az attól délre vagy nyugatra lévő részek Baranya vármegyéhez tartozzanak a jövőben. A középkori Tolnából így lettek baranyaiakká: Császta, Vékény, Szárász, Kárász, Egregy, Tófű, Kozár, Mágócs, Hidas, Nádasd stb. Az 1695. évi összeírás szerint Váralja, Nagymányok, Grábócz, Börzsöny és Györe Tolna megyének adózott.

A fennmaradt iratokban egy 1696. évi jegyzőkönyv használta először „Völcségh" elnevezést. Az 1703-1720 közötti megyei összeírások mindegyikében Váralja, Nagymányok és Máza lakott település. A korábbi magyar népesség fokozatosan visszatért a jórészt egyazon földesúr fennhatósága alá tartozó helységekből. Később az észak-magyarországi részből is jött lakosság. Őseik a török elől, vagy a török alatt futottak el. Itt keresték sorsuk jobbra fordulását. A Völgység tarka népességű tájegységgé vált: négy etnikum és öt vallás együttélése adta az újratelepülés időszakától kezdve a vidék sajátos karakterét. Magyar falu volt — a később betelepülő sváb népességgel - Bonyhád, Györe, Hant, Máza, Váralja, Kisvejke, Zomba és Dőrypatlan. A zombai evangélikus magyarok rövidesen a vallási üldözések miatt Zombát elhagyva megalapították Orosházát.

A „rácok", azaz a szerbek kisebb csoportjai már a török uralom idején a Balkánról ide menekültek, s a 16. század végén Grábócon szerzetes központot hoztak létre.

A magyar és szerb népesség nem volt elegendő az újranépesítéshez. Ekkor telepítették be a vidék birtokosai a németeket. A német telepítés Tolna vármegyében Tevelen kezdődött 1712-ben. Az egyes falvak benépesítése - lehetőleg egyazon vallásúakat tömörítve - évtizedeken át tartott. A magyarországi németajkúakat általánosan „sváb"-oknak mondjuk, holott - a szó eredeti értelmében - csak az első telepesek voltak „svábok", így Tevelen, Kovácsiban, Kisdorogon, Zombán és részben Aparon, illetve Hanton. A későbbi német telepeshullámok különböző német tartományokból érkeztek, más és más német nyelvjárást beszéltek.

A zsidóság Bonyhádon települt meg - elkülönülve -, a völgységi falvakban csak egy-két családot találunk. 1741-ben az első négy bonyhádi zsidó a Wolf, Marcus, Paul és Salamon család.

A vegyes lakosú falvakban kialakultak az elkülönült településrészek: Magyar-Bonyhád, Német-Bonyhád, majd a Zsidó-rész, vagy Magyar-Apar és Rác-Apar. E tagolódás legtovább megmaradt Hidason: Magyar-Hidas, Német-Hidas és Rác-Hidas. Ami a vallások szerinti elkülönülést illeti, az részben összefügg az etnikumokkal, részben pedig kifejezetten valláson-kénti letelepülésre - letelepítésre utal. A völgységi magyar falvak - a református Váralját, Magyar-Hidast kivéve - katolikusok. Egyetlen német református falu van: Mórágy. Lutheránus német falvak: Bátaapáti, Felsőnána, Izmény, Kalaznó, Kéty, Kismányok, Kistormás, Majos, Murga, Mucsfa, Varsád, Hidas.

1725. október 16-án, Tolna megye Simontornyán tartott tisztújító közgyűlésén a megye harmadik járásnak felállításáról határoztak: a Völgységi járás ezen a néven 1950-ig létezett (1950-1978 között Bonyhádijárásként szerepelt; 1978-tól a járási szervezet országosan megszűnt.)

Az 1730/31. Évi „Conscriptio Processus Völgyensis" összeírt falvai a következők: Nana, Gyönk, Szakadat, Kalaznó, Varsád, Tormás, Kölösd, Medina, Zomba, Ladomány, Belácz, Kakasd, Czikó, Bonyhád, Mayus, Kiss Mányok, Nagy Mányok, Máza, Váralla, Toófeő, Györe, Izmény, Appar, Lengyel, Veyke, Závotth, Tevelly, Kis Dorogh, Hőgyesz és Berény. A földvári járásban marad tehát a szekszárdi dombvidék négy faluja (Szálka, Grábócz, Alsónána, Mórágy), később ezek is a Völgységhez kerültek.

Az újratelepülés időszakában egy-egy falu megkapta a vele határos puszták faluhelyek szántóit, legelőit. A régi falura ettől kezdve már csak a dűlőnevek, malmok, vagy a később oda épülő majorság neve emlékeztetett. A faluhálózat megritkulása nemcsak a török pusztítás, kuruc háborúk és a nagy járványok rovására írható, hanem közrejátszott ebben a koncentráltabb telepítés, a nagyobb faluhatárok kialakítása is.

A közigazgatási járás létrejöttét követő két emberöltő alatt véglegesen kiépült az új településszerkezet. A megye négy járásából a völgységi 32 falut sorolhatott igazgatási körzetébe. Kétszáz évvel ezelőtt 4859 család lakta az akkori Völgységet.

Az 1767-es Urbárium után megszilárdultak a földbirtokviszonyok. A Völgység legjelentősebb nagybirtokosa az Apponyi család lett. Apar, Apáti, Berény, Felsőnána, Hant, Hőgyész, Izmény, Kalaznó, Kismányok, Kistormás, Kisvejke, Kölesd, Mucsfa, Nagyvejke, Várasd, Varsád, Závod falvak tartoztak az uradalomhoz. A gazdaság központja Hőgyész volt, melyet Claudius Florimondus Mercy 1722-ben alapított; az Apponyiak 1772-ben vásárolták meg a birtokkomplexumot, 1805-ben csatolva véglegesen az „Apari" uradalomhoz Lengyel falut is.

Jelentős birtokos volt a pécsi püspökség. A XVIII-XIX. században az uradalmukhoz tartozott: Györe, Máza, Váralja, továbbá a Tolnával határos baranyai részen Nádasd, Szárász, Szász, Kárász, Császta és Egregy. A pécsi káptalané volt Nagymányok, a szekszárdi apátságé Grábócz.

A világi földesurak közül kiemelkedett a Dőry család Kisdorog, Kovácsi, Ladomány, Zomba és Tevel községek birtoklásával. Kisebb birtokkal rendelkezett a járásban gr. Festetics Pál: Kakasd és Belac; gr. Batthyány Fülöp: Szálka; a Kliegl család: Mórágy, Mőcsény és Bonyhád; és a Perczelek: Majos, Cikó, Bonyhád birtokosaiként. Bonyhád telepítő földbirtokosai Schilson báró és Kun Ferenc voltak.

Bonyhád XVIII. századtól meginduló fejlődésének mindenekelőtt földrajzi okai voltak, ugyanis a „kapu" szerepét tölthette be. Fontos út halad át rajta, két jelentős híd (északon a Mérges-keleten a Szent János -híd) biztosította az átkelést az ingoványos völgyön, a „Bonyhádi Bozóf'-on. Bonyhád kapcsolta össze a Dél-Mezőföld, a Sárköz és Észak-Mecsek tájait. A település határát növelte, hogy a szomszédos elpusztult falvak (így Fülöpszerdahely, Szentiván, Szentmáriafalva, Szentdemeterfalva) nem népesültek be. Kereskedési szempontból előnyös fekvését pedig két évszázadra meghatározóvá tették a Perczelek azzal, hogy befogadták a zsidóságot, támogatták üzleti tevékenységüket.

A 18. század közepétől két évszázadon át Bonyhád meghatározóan német és zsidó jellegű. A lélekszám folyamatosan nő, 1782. június 5-én Bonyhád mezővárosi privilégiumot, vásártartási jogot kap József császártól. Az első magyarországi népszámlálás idején, 1786-ban már 3000 lélek lakik itt. A XVIII. század utolsó évtizedeiben felépült a katolikus, az izraelita, az evangélikus és református felekezet temploma. Winkler Mihály a templomépítő plébános a megye első ispotályát alapította.

Az 1820-as években Egyed Antal plébános büszkeséggel írhatta: „.. ez a járás száz esztendők előtt csaknem egészen erdőség volt, s ugyanezért lassanként népesíttetvén, a Vármegye régi felosztásában elő sem fordul... csaknem kirekesztőleg Német Gyarmatok lakják, benne a nemzetiség Hlyen arányban vagyon, a Magyarok száma 4720, a Németeké 3939, a Ráczoké 1304, a Zsidóké I 798."

A korabeli leírások kiemelik a nép határtalan szorgalmát, polgári értékrendjét. A keresztény mezei szorgalom és iparkodás, kézművesség, a zsidó kereskedelem jól illeszkednek egymáshoz.

A táj gazdaságában ekkor - mintegy két emberöltőn át - a Bonyhád környéki dohánytermelésnek van rendkívüli jelentősége.

Bonyhádnak 1820-ban már 4709 lakosa van. A vallási megoszlás: 1631 zsidó, 1586 katolikus; 1132 evangélikus, 360 református. 1829-ben 16 leiekből álló cigánycsoportot említenek. A városnak ekkor már tíz utcája van. A reformkori városiasodás tünete, hogy 1841-ben, az akkor 2366 főt számláló Tevel is mezővárosi rangot kapott, melyhez évi három vásár megtartásának joga is járult. A jobbágyfelszabadítás - ugyanezen évben hozott törvény alapján - az országban először a völgységi Kakasdon kezdődött, a szorgalmas kakasdi svábok - megegyezve föides-urukkal - magukat önkéntes örökváltsággal felszabadították.

A Bonyhádon és Börzsönyben felnövekedett Perczel Mór és Miklós hazafias nevelést kapnak.

Nevelőjük Vörösmarty Mihály. 1830-ban a testvérpár a lengyel szabadságharc érdekében szervezkedett, felségsértési pörbe keveredtek. Tevékeny szerepet játszottak a reformkor politikai küzdelmeiben. Perczel Mór 1843-tól a rendi országgyűlésen a radikális eszmék szószólója, az első, aki F. List védegyleti tanait a gyakorlatba átülteti, megalapítva a „Tolna Véd-Egylet"-et, amelyben a bonyhádi kereskedők is képviseltetik magukat. Ezzel indul az a mozgalom, melyet azután Kossuth tesz országossá.

Perczel Mór a pesti forradalom résztvevője. 1848. március 23-án Bonyhád főterén felolvassák Perczel Mórnak Pestről, a bonyhádiakhoz címzett levelét. Megtörtént a jobbágyfelszabadítás. A németség és a zsidóság lelkesen vett részt az ozorai csatában, majd a szabadságharc küzdelmeiben. A helyi evangélikus lelkész, Borbély József Perczel Mór barátja és a nemzetőrség toborzója, szervezője.

Perczel Miklós az 1848-as reformországgyűlésen Tolna megye követe, bátyja, Mór a belügyminisztérium rendőrségi osztályának első ve-

zetője, majd a honvédelem egyik megszervezője. Miklós testvérével teremtik meg 1848 őszén a Zrínyi szabadcsapatot, amelynek döntő szerepe volt az ozorai győzelem kivívásában, de mindketten tevékeny részesei a pákozdi győztes csatának is. Perczel Mór honvédtábornok seregében harcol Perczel Miklós ezredes Mórnál, Szolnoknál, Ceglédnél, a Muraközben és a Délvidéken.

1848-tól 1948-ig

A szabadságharc bukása után Perczel Mór és Miklós emigrációba kényszerültek. A családból mások - a pecsovicsok (A reformkori konzervatív erők, később általában a feltétlen kormányhűek - Pecsovics Ferenc tolnai tiszttartó, a maradi párt vendéglátója nevéből.) - szégyellve az országosan ismert forradalmi Perczel-nevet, Bonyhádira magyarosítottak, s hivatalt viseltek a Bach-korszakban. A volt honvédek - büntetésből - a császári katonák közé soroztattak.

A bécsi önkényuralmi kormányzat 1853-ban bocsátotta ki az úrbéri pátenst, amely a jobbágyfelszabadítás végrehajtását szabályozta. A nem úrbéres földek önmegváltása súlyos terheket rakott a parasztság vállára, bár ugyanakkor ennek is köszönhetően a Völgység területének döntő hányada a parasztok kezébe került, jelentősen növelve a parasztság mozgásterét.

A dimbes-dombos vidék gabonatermesztésre kevésbé alkalmas, a német parasztság a piaci viszonyokhoz jobban alkalmazkodó termékszerkezettel gazdálkodott. A Kárásztól Grábócig húzott egyenes mentén a Völgységet 2 részre bonthatjuk, ettől északra a dohány, délre a szőlő és bortermelés adta a lakosság jövedelmét. A dohánytermelés a 19. század közepétől hanyatlani kezdett. A szőlő térfoglalása a kedvezővé váló értékesítési feltételekkel függött össze. Az uradalmi földektől elválasztott telkes földeken, a zsellér és kisházas parcellákon a szegényparasztok szőlőt telepítettek. Az északi dohánytermelők is áttértek a szőlőművelésre.

Az 1880-as években jelent meg a filoxéra. A fíloxéravész sokkja nemcsak a szőlőtermesztést vetette vissza, hanem kivándorlási hullámot is gerjesztett. A szőlők rekonstrukciója a régebbi borvidéket támasztotta fel.

Az állattenyésztés Bonyhád hírnevét leginkább az 1800-as évek utolsó évtizedeiben alapozta meg. Kitűnő, hármas hasznosítású, pirostarka szarvasmarha-állományt tenyésztettek ki. Az 1890-es évi bécsi mezőgazdasági, majd az 1896. évi budapesti millenáris kiállítás sikere nyomán országosan elismertté vált a „bonyhádi tájfajtá".

A paraszti mezőgazdaság technikai váltása egy emberöltő alatt játszódott le. E korszerűsítéssel párhuzamosan az elkésett ipari forradalom első jelei is mutatkoztak. Észak-Mecsek kőszénbányászata már 1800 táján kezdett kibontakozni. Váralján 1793-ban, Nagymányokon 1803-ban, Mázán 1807-ben, Szászváron pedig 181 l-ben indult az új energiaforrás feltárása. A kiegyezés korában az észak-mecseki bányaművelés felgyorsult a „Délmagyarországi Kőszénbánya Részvénytársaság" megalakulásával. 1898-tól az „Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Részvénytársaság" uralja a térséget 1925-ig. 1925-től a „Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság" folytatja a kitermelést, egészen az államosításig. Az észak-mecseki bányanyitások, a vele összefüggő infrastrukturális hálózatok kiépüle:,e a modern élet vérkeringésébe vonták a vidéket. 1873-ban megnyílt a Dombóvár-Bátaszék közötti vasútvonal.

A szilárd burkolatú utat először Bon>hád Szászvár között építettek 1892-ben, majd törvényhatósági utak kapcsolják be Kisvejkét, Tevéit, Kisdorogot. Mórágyot és Mőcsényt. Az utolsók 1936-ban kerültek bekötésre. A makadám utak fokozatosan összekötötték a járás székhelyét Szekszárddal, Tevellel, Bátaszékkel.

A lassú, de folyamatos fejlődést olyan tényezők jelzik, mint az első helyi nyomda (Raubitschek az 1850-es évektől), az első helyi pénzintézet, 1865-tői a Bonyhádi Segélyegylet, mint szövetkezet, melyet 1870-től követ a Bonyhádi Takarékpénztár Rt.

Az iparosodás első jele a bonyhádi Kohn család 1847-ben alapított növényi olajgyára, s Bonyhádon kezdi meg működését a megye első hengermalma 1863-ban. 1890-ben a szeszgyárat alakítják gőzmalommá. A viliamos energia megjelenése felgyorsította a gyáralapítást. Tolna megyeben elös/ör Bonyhádon gyulladt ki a villany 1902. május 31-én Forberger László gimnáziumi tanár bonyhádi áramfejlesztő magánvállalkozásának köszönhetően. A Nagymányoki Viilany Rt. áramfejlesztőjét 1919-ben helyezik üzembe. Ezzel egyidőben Váralját, Mázát és Nagymányokot is bekapcsolták az ellátásba. A Bonyhádvidéki Villamossági és Gazdasági Szövetkezet az 1920-3 0-as években tömörítette a községeket, mint áramfogyasztó üzletrésszel rendelkező tagokat.

Perczel Béla 1909-től 1913-ig dominó- és játékgyártást folytat, majd 1913-tól az üzem „Magyar Zománcmű és Fémárugyár, Perczel Béla-cég" néven működik. 1922-ben kezdik a zománctábla, 1923-ban a zománcedény gyártását. Az itt gyártott zománc reklámtáblák ma is ismertek (Zwack-Unicum, Frank kávé, Stollwerk, Mauthner mag, Flóra szappan, Herz szalámi, Mobiloil stb.). Gazdaságtörténeti kuriózum, hogy 1934-ben Jeruzsálemben nyitott fióküzemet a gyár, s ott készítik el Kairó házszámtábláit.

Pétermann Jakab cipészmester Bonyhádon cipőgyárat indít 1917-ben. 1920-tól tulajdonostárs lesz a sógora, ettől kezdve „Pétermann és Glaser Cipőgyár", mely a „Glória" márkanevet használja cipőin. Az USA-ban élő sógor tőkéje a legválságosabb éveken is átsegítette a céget.

Századunk elejére karakteressé vált a Völgység és a környező vidékek gazdasági potenciálja. Bonyhád környéke a bonyhádi táj fajta szarvasmarha fő tenyészterülete lett. Bonyhád ipari, kereskedelmi és közigazgatási szerepköre hangsúlyozottabbá vált, míg a térség délnyugati szegletében a bányavidék falvainak sajátos arculatot adott a szénbányászat.

Az 1868. augusztus 11-i paksi evangélikus esperesi gyűlésen elhatározták, hogy az 1806-ban alapított sárszentlőrinci algimnáziumot Bonyhád mezővárosába helyezik át. A Bonyhádra telepített algimnáziumot szeptember 6-án nyitották meg. Ettől kezdve a középiskola meghatározó tényezője a tolna-baranya-somogyi esperesi kerület, de a város szellemi életének is.

A vidék iparosságának képzését szolgálja az 1885-ben induló Iparostanonciskola. 1882-ben köt szerződést a rk. hitközség a Pauli Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek tartományi főnöknőjével, a rend ettől kezdve szegényházat, kisdedóvót és leányiskolát vezetett. 1905-ben nyitja meg kapuit a katolikus polgári leányiskola.

Az oktatás terén a legjelentősebb előrelépés algimnázium érettségit nyújtó főgimnáziummá fejlesztése. 1906-tól 1909-ig nyolcosztályosra bővül az evangélikus középiskola. 1908. október 12-én felavatják az új, egyemeletes épületet, mely Péter Dániel munkája. - Ezt megelőzően 1893-ban felépítik Tolna megye első tornacsarnokát.

Az 1830-as évektől kezdve az 1940-es évekig Bonyhádon és környékén 322 egyesület adott cselekvési teret rövidebb-hosszabb ideig az itt élőknek. A reformkorban 4 egylet alakult: a Bonyhádi Betegápolási Egylet (1837), a Bonyhádi Kaszinó (1840), a Teveli Kaszinó (1846) és a Teveli Olvasó Társaság (1847). A századfordulóig 40 olvasó- és társaskör, önkéntes tűzoltóegylet stb. alakult. 1902-ben és 1907-ben újabb helyi nyomdák kezdenek működni.

A világháborúig a Völgységben további, csaknem 130 egyesület szerveződött.

Az első, innen induló politikai szerveződés a Magyarországi Németek Országos Gazdaszövetsége, a Deutsch-ungarischer Landes Bauerbund. Betnár Béla, a bonyhádi Bauerbund c. lap tulajdonosa szervezésében 1910. március 6-án 600 németajkú kisbirtokos, kisiparos alapítja a bonyhádi Walter-Szálló udvarán, 120 sváb község képviseletében. 1911-ben ugyan megtartja országos gyűlését, de nem sokáig működik.

Az I. világháborúban a Völgység férfilakossága többnyire az olasz fronton harcolt. A hősi halottak aránya magas, Tolna a megyék sorában a hatodik a vérveszteséget tekintve.

1904-től egyre erősödik a politikai szerveződés; jelentős erő az Építőmunkás Szakszervezet és a helyi Szociáldemokrata Párt. Az őszirózsás forradalom után a Nemzeti Tanács veszi át Bonyhád község vezetését. 1918 novemberében a szociáldemokrata pártnak új szervezete alakult Bátaapátiban, Mórágyon, Hőgyészen, Váralján; decemberben: Hanton, Kismányokon, Izményben; januárban: Murgán, Mázán, Kisdorogon, Sióagárdon és Majoson.

1919 elején Paraszt- és Katonatanács, március elején az első Bonyhádi Munkástanács jön létre. A Tanácsköztársaság idején a járási tanács is megalakul. A falvakban megmaradtak kezdetben a képviselőtestületek, és személyi változások nélkül felvették a Nemzeti Tanács nevet. A helyi munkás- és katonatanácsok csak 1919 március-áprilisa után alakultak meg egy-két faluban: Váralján, Izményben, Mucsfán. Az iskolák és az üzemek államosításra kerülnek, a környék mezőgazdasági nagyüzemeiből szocializált, közös gazdaságokat szerveznek.

Mivel a szerb demarkációs vonal a közelben húzódik Mecsek-nádasdot, Ófalut és Hidast a völgységi járáshoz csatolják, mert Baranya 1922-ig szerb kézen van. A nemzetiségi vidéken megkezdik a „német Gau" szervezését, ennek központja Bonyhád lenne.

A Tanácsköztársaság bukása után 1919. augusztus 9-től a régi képviselőtestület visszaveszi a hatalmat. A politikai fordulat után rövid ideig fehérterror, elszámoltatás következik. Halász Andor bonyhádi községi jegyzőt kocsi után vonszolják, belehal. A katonai sorozás miatt összetűzésre kerül sor, többen megsebesülnek.

A két világháború közötti korszakban három bonyhádi közigazgatási változása: 1928-ban Bonyhádhoz csatolják a szomszédos Börzsöny kisközséget, 1940-ben pedig Ladományt. 1936-ban Hidas és Püspöknádasd határából csatolnak át földterületeket a Zománcgyár körül.

1930-ban a Völgységi járás 39 230 fős lakosságából 28 548 német, 10 539 magyar. Az idősebb korosztályhoz tartozó németség, főleg a falusi asszonyok nem beszélnek magyarul. A három fő vallás: a római katho-likus, ág. hitv. evangélikus és az izraelita.

Mutatkozik a polgárosodás, s a kisvárosi németség sajátos - magyar - érzelmű asszimilációja. 1929-ben visszatér Bonyhádra Mühl Henrik, aki Németországban végezte az orvosi egyetemet. Megkezdi szervező munkáját, mellyel a magyarérzelmű svábság szembehelyezkedik. Amikor 1930-ban kiáltványban szövegezik meg álláspontjukat (ez a híres Deklaration), Bonyhád az országos figyelem központjába kerül: hogyan viszonyul, s hogyan viszonyuljon egymáshoz a magyarság, s a svábság a változó világban. 1934-ben a bonyhádi gyülekezethez tartozó Hidas magyar református harangja lesz az „elnémult harang", mellyel a pusztuló Dunántúl üzen. 1939-ben a szomszédos Cikón tartja országos zászlóbontó nagygyűlését a Volksbund. Az országgyűlési választási küzdelmeket országos figyelem kíséri. Végül a Bonyhád vidéki „németajkú magyarok" nagy estélye után 1942 februárjában megalakul a Hűséggel a Hazához mozgalom. 1943. március 15-én bocsátják ki országosan felhívásukat, mint a „Bonyhádról elindult Hűségmozgalom". Ez az ellenállás országos jellegűvé szélesül. A magyarországi német népcsoport viszont 1944-ben,

Hitler születésnapján ezért tartja nagygyűlését éppen a bonyhádi sportpályán. 1944 októberében a Hűségmozgalom egyes vezetőit a Gestapo elhurcolja. Perczel Béla a mozgalom mártírja lesz. A mozgalom 1945-ben három memorandumot bocsát ki, ám ekkor a németséget már kollektíve bűnösnek tekintik, antifasiszta tagjait megvédeni nem tudja. 1944 júniusában Bonyhád két zsidó gettójából - a vidékről beszállítottakkal együtt -1344 személyt deportáltak. Auschwitzba érkezésük gyásznapja július 9-e. Közülük alig néhányan tértek vissza, a munkaszolgálatos férfiak nagyobb számban. 1946-ban a bonyhádi zsidók száma 205 fö.

Az orosz front 1944. november 30-án haladt át Bonyhádon. A katonai közigazgatás alatt Babin őrnagy volt a városparancsnok, akire a bonyhádiak tisztelettel emlékeztek.

1945 januárjában 1866 főt vittek „málenkij robot"-ra a völgységi járásból. Január 30-án kezdenek visszatérni az első hadifoglyok. Sorra alakulnak a demokratikus pártok. 1945 első felében a Nemzeti Bizottságok veszik át a községek vezetését.

1945 tavaszától 1948-ig tart a lakosságcsere. A három lépcsőben végrehajtott német kitelepítés 13 299 főt érint - 1946 május és június, majd 1947 március-április során - azaz a völgységi németek csaknem felét. A betelepített családok száma 3298, ennek kétharmada bukovinai székely, a többi erdélyi, bácskai, anyaországi. 1947 és 1948-ban kerül sor a felvidékiek letelepítésére, 495 család érkezett a Mátyusföldről.

A kisajátítás az 1945-től 1950-ig tartó jogfosztottság évtizedekre visszaveti a németséget, jóllehet a migrációs mozgással vidékről sokan költöznek be Bonyhádra. A kitelepítés tragikusan érinti az evangélikusokat és a baptistákat. A katolikusoknál az elűzöttek számát pótolják a székely és felvidéki hívek.

A két világháború közötti időszakban. Pétermann és Glaser cipőgyára, Perczel József zománcgyára, a bonyhádi, závodi, lengyeli, hőgyészi malom, a két bonyhádi, a teveli, mázai, hidasi, hőgyészi téglagyár, a bonyhádi olajgyár és ecetgyár képviselték a gyáripart a Völgységben.

A korabeli szociológiai értékelések kiemelik, hogy a bonyhádvidéki kisiparosság milyen jelentős számú, arányú volt. A helyi mezőgazdaságnak pedig változatlanul a bonyhádi tájfajta és a tejgazdaság adja meg a rangját. A Bonyhád melletti Majoson jelentős tejfeldolgozó üzem kezdi meg működését.

A mecseki szénbányák (Szászvár, Nagymányok, Váralja) és a mór-ágyi kőfejtő a bányászatot képviselték a megyében. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. 1935-ben szénosztályozót, 1936-ban brikettüzemet létesítet Nagymányokon. A két bonyhádi nagyüzem - a cipőgyár és a zománcgyár -jelentősége egyre növekedett a vidék gyáriparán belül.

Változatlanul jelentős a kereskedelem, amelyet a zsidóság tart a kezében. A legjelentősebb zsidó kereskedelmi cégek: a Davidovics Testvérek vegyes- és üvegáru, Bárányék rövid- és divatáru, az Englmann Testvérek üveg és porcelán nagy- és kiskereskedése, Auschék, illetve Krauszék építőanyag- és fakereskedése. A három legjelentősebb keresztény cég: Streicher vas- és fűszeráru nagykereskedése, a Novotny-cég, Rieger Andor vaskereskedése.

Az iskolahálózat bővülését hozta 1920-ban a hőgyészi állami polgári fiú- és leányiskola alapítása, melyet 1931-ben a „Miasszonyunkról elnevezett kalocsai szegény iskolanővérek" vettek át, és római katholikus polgári iskolaként működött 1946-ig, amikor a nyolcosztályos általános iskolát szervezték meg a községben.

Az iskolák államosításával, a nyolcosztályos általános iskolával megszűnt 22 római katholikus, 10 evangélikus és 4 református iskola a járásban. 1946. szeptember l-jén indult a Kereskedelmi Középiskola az evangélikus gimnázium keretében. Az államosításkor önállósult, különböző neveken folyamatosan működött, mint közgazdasági szakközépiskola. 1953-tól viseli Perczel Mór nevét. Az ev. gimnáziumot 1949-ben államosították, s 1992-ben került vissza az evangélikus egyházhoz.

1946 őszén két községi középiskola született: Tevelen a Körösi Csorna Sándor Székely Tanintézet; Lengyelen a Magyar Állami Mezőgazdasági Gimnázium. A „székely gimnázium" nem élte túl az államosítást, a lengyeli technikum mezőgazdasági szakiskolává lett; ma szakmunkásképző és szakközépiskola.

Az észak-mecseki bányászat hívta életre 1949-ben Nagymányokon a vájáriskolát. A 60-as évek közepén a visszafejlődő bányászat miatt a vájárképzés megszűnt, a szakmunkásképző 1970-es Bonyhádra költözése az iparosodott nagyközség szakképzési igényeire való telepedést jelentette. Ma szakmunkásképző és szakközépiskola.

Zeneoktatás folyamatosan volt az utóbbi fél évszázadban. A bonyhádi Városi Zeneiskola 1989-ben kapott önálló épületrészt az öreg tanácsháza épületében.

A korszakban több mint 140 szakmai, érdekvédelmi, műkedvelő, gazdasági és sportegylet kínált fórumot a Völgységben mindazoknak, akik a társasági és kulturális közéletben, a gazdálkodás fellendítésében vagy a jótékonykodásban kívántak közreműködni. 1945 után a polgári egyesületek megszüntetésre kerültek. 1951-ben kezdi meg működését a Járási Kultúrház. A bonyhádi Művelődési Központ 1980-ban költözött új épületébe. 1953-tól működik a Járási Könyvtár, 1977-től, mint városi. 1968-ban költözött a Perczel-kastély átalakított épületébe.

1947-től 1950-ig folytatta gyűjtőmunkáját Bonyhádon a „Székely Múzeum", dr. Herepey János igazgatása alatt. 1959-től Bonyhádi Márton és Knábel Vilmos kezdik összegyűjteni a Bonyhádi Tájmúzeum anyagát, mely néhány év múlva Szekszárdra került. Először Tűzoltó Múzeum létesült, majd 1987. április l-jétől létrejött a Völgységi Múzeum, mely azóta a Völgység-kutatás tudományos műhelye. Jeles rendezvénye volt az I. és II. Völgységi-konferencia, melynek előadásait tanulmánykötetben kiadták.

A sportélet mindig is jelentős volt Bonyhád környékén. Az 1920-as évektől sportegyesületek működtek, működnek. 1978-tól van sportcsarnoka, 1984-től pedig uszodája a városnak.

1947-től 1958-ig trachomakórház volt Bonyhádon dr. Sztrilich Lajos vezetésével. Ez 1959-ben egyesült a járási kórházzal, az ekkor felépült szemkórházi épületek köré épült ki a jelenlegi intézmény, mely Városi Kórház.

Ajánlott irodalom:

a./ Az őskortól a honfoglalásigBandi Gábor: A dél-dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának elterjedése és eredete. Pécs, 1967. Dunántúli Dolgozatok 4.Bandi Gábor szerk.: Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig. Baranya Megyei Levéltár. Pécs, 1979. Baranya monográfia.Bóna István: A korai bronzkori Somogyvári-csoport leletei Nagyvejkéről.Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve (továbbiakban: BBÁMÉ.) II-III. 1972. évi kötet 3-18. p.Ifi. Csiszár Antal: Aparhant és környéke a kőkortól a római kor hanyatlásáig. Aparhant, 1995. Kézirat a Tolna Megyei Önkormányzat Levéltárában.Hajnóczy J. Gyula: Pannónia római romjai. Műszaki Könyvkiadó. Bp., 1987. 152-153. p.Kiss Gábor - Somogyi Péter: Tolna megyei avar temetők. ELTE Régészeti Tanszék kiadása. Bp., 1984. Diss. Pannonicae, Ser. III. vol. 2.Mészáros Gyula: A nagyvejkei későbronzkori kincslelet. BBÁMÉ II-III. 1972. évi kötet 19-84. p.Mészáros Gyula: Szíta kori sírlelet Bonyhádról. BBÁMÉ VII-VII.. 1977. évi kötet 73-77. p.Oszwald Ferenc - Szabó Géza: Késő bronzkori karikaleletek Kisdorogról és Szakályból. Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve (Továbbiakban WMMÉ) XIX. 1996. évi kötet 89-113. p.V. Péter