Szomorka Vicus édesapja bakter volt egy mellékvonalon, Sudárfalu és Martinka között. A kis bakterház, ahol a Szomorka család élt, Sudárfaluhoz tartozott ugyan, de ez a község is legalább négy kilométernyire volt tőlük. A ház, a két falut összekötő út mellett álldogált magányosan, a vasúti kereszteződésnél.

Vicus, egyetlen gyermeke a családnak, nem sokat játszhatott magakorabeli pajtásaival, mert a közelükben senki sem lakott. Így esett, hogy többnyire Feri bácsihoz csapódott, vele rótta a síneket álló nap, ha éppen nem volt tanítás.

Feri bácsi volt ezen a szakaszon a vonalbeballagó. Neki kellett ellenőriznie, hogy rendesen illeszkednek-e a sínek, nem korhadnak-e a talpfák, nincs-e törés, vagy repedés a vasúton. Hosszú-hosszú kilométereket gyalogolt le minden nap, idős kora ellenére is, fáradhatatlanul.

Szomorkáék bakterházába mindig 10 óra után pár perccel érkezett. Vicus édesanyja kávét töltött neki, sok tejjel, mert az öreg úgy szerette, és vajas kenyeret adott hozzá, hogy jobban csússzon a kávé. Feri bácsi még megvárta a menetrend szerint 10 óra 27-kor továbbhaladó személyvonatot, addig elbeszélgetett a háziakkal, majd folytatta útját a síneken.

Vicus nagyon szerette Feri bácsit, mert az igen jó kedélyű öregúr volt, és csuda érdekesen tudott mesélni.

Jó is volt, hogy mesélt út közben, mert így kellemesebb volt a gyaloglás. Nem könnyű ám egy kislánynak a sínek között lépegetnie. Senki ne higgye! A talpfák távolabb vannak egymástól, mint amekkora egy kényelmes lépés hossza lenne, ezért Vicus vagy óriásléptekre kényszerült, ami hosszútávon nagyon kifárasztotta, vagy a kavicsos részre lépett, a talpfák közé, ami feszült figyelmet követelt, mert a durva kavicson könnyen félreléphetett az ember lánya, az pedig bokaficammal járt.

Nem volt hát könnyű séta ez, a kislány mégis nagyon szerette.

Feri bácsi beszélt a régi időkről, de legjobban arról tudott mesélni, hogy mi mindent talált már a sínek között. Máskor meg azon merengett, hogy az emberi természet változása abból is megfigyelhető, hogy mit dobnak, vagy ejtenek ki útközben a vonatból. Szomorúan mondta, hogy egyre több a szemét, pedig jól emlékezett, hogy legény korában még tiszta volt a pálya, most meg lépten-nyomon üres üvegbe, sörös dobozba, nylontasakba botlik az ember.

A szomorúságnak azonban nem engedett nagy teret az öreg, a búsongás felhőjét pillanatok alatt eloszlatta fejük fölül, mert derűsen Vicusra kacsintott, és hamar egy vidám történetbe kezdett.

Az ő történetei azokról a tárgyakról szóltak, amiket útja során a sínek közül felszedegetett. Kitalált történetek voltak ezek, de mind színesek, sokszor romantikusak, és legtöbbször derűsek.

Vicus a világból kiballagott volna Feri bácsival ezekért a mesékért.

A legszebb az volt, hogy az öreg vonalbeballagó minden tárgynak nevet adott, és személyiséget, így szőve köré a történetet.

Mesélt például Károlyról, a törött dugóhúzóról, aki csökönyös természettel született, és egyszer, vonaton utazván, megmakacsolta magát, ellenállt minden próbálkozásnak, nem engedett, inkább derékba tört, semhogy kinyisson egy borosüveget. Gazdája, mérgében kihajította a vonatból, így büntetve őt a makacsságáért.

Aztán ott volt a kis Kata; a toll, akit egy pimasz kölyök csent el az osztálytársától. Kata azonban bosszút állt; összetintázta az enyveskezű fiú ruháját, majd szabadságát visszaszerezve, kiugrott az ablakon. Feri bácsi azóta is belső zsebében őrzi Katát, és minden fontos iratot vele ír alá.

Az öregnek egész gyűjteménye volt már a talált tárgyakból, és a róluk szőtt mesékből.

Egy madárcsicsergős nyári délelőttön, Vicus ismét Feri bácsival ballagott a sínek között, amikor megcsillant előtte valami, az egyik talpfa tövében. Lehajolt érte, felvette, forgatta kezében, nézegette, hogy mi lehet.

Egy gyűszű volt.

- Feri bácsi! Tessék nézni! Egy gyűszűt találtam. – mutatta örömmel a kislány a kopott varrószerszámot – Tessék nekem elmesélni ennek a gyűszűnek a történetét!

Az öreg hamiskásan mosolygott.

- Te találtad, - mondta – neked kell hát a történetét is meglelned.

Vicus töprengett egy darabig, majd így szólt bizonytalanul:

- Szerintem, Ágotának hívják.

- Bizony, az meglehet. – bólintott az öreg – Egészen olyan formája van. Ágota. – ízlelgette a nevet – Igen, jó név ez egy gyűszűnek.

- Egy gazdag hölgy utazott erre a vonaton… - kezdte a mesét Vicus.

- Az övé volt a gyűszű? – kérdezett közbe csodálkozva Feri bácsi – A gazdagok nem maguk varrják a ruháikat…

- Nem, eredetileg nem az övé volt, – korrigált a lány – hanem a nagymamájáé, aki valamikor régen, varrónőként dolgozott.

- Mutasd csak azt a gyűszűt! – kérte az öreg.

Vicus a kezébe adta, ő meg nézegette, vizsgálgatta, majd elismerően bólintott.

- Jó szemed van, kislányom. Ez bizony nagyon öreg jószág. Igazi matróna ez az Ágota. De mit keresett a gazdag hölgynél?

Erősen törte a fejét Vicus, hogy mit is mondjon, hogyan folytassa a mesét, végül Feri bácsi segített neki:

- Talán ez emlékeztette arra, hogy ő sem volt mindig gazdag?

- Igen. – kapott a szón a lány – A nagymamája, a varrónő nevelte föl, mert a szülei már korábban meghaltak. Sokat dolgozott az idős asszony, mégis folyton nyomorogtak. Ezért, ez a hölgy, már kislánykorában elhatározta, hogy majd gazdag lesz, mert kitör a nyomorból, ha addig él is.

- És hogy lett gazdag? – érdeklődött Feri bácsi – Nyert a lottón?

- Nem, nem. – csóválta a fejét Vicus, akiben ekkor már tisztán ott élt az egész történet – Ő is varrni kezdett, épp úgy, mint a nagyanyja. Mások szakadt ruháit foltozgatta nappal, de éjszaka saját magának varrt. Mindig félretett pár fillért, a szájától vonta meg a falatot érte, de apránként selymet, tüllt, szalagot, gyöngyöket vásárolt, és szép lassan egy csodás báli ruhát varrt magának. És amikor elkészült a ruha, felvette, és olyan szép volt benne, mint egy mesebeli tündér.

- Nocsak! – szólt az öreg meglepetten, hogy milyen ügyes mesélő lett ez a kislány a keze alatt.

- És jött a tavaszi bál, ahová csak az urakat, az előkelő vendégeket hívták meg, - folytatta Vicus fellelkesülve – de amikor meglátták ezt a széplányt, mesés ruhájában, szó nélkül beengedték őt is.

- Jól van, jól. De ez már nem Ágotáról szól. – kötözködött Feri bácsi.

- Mindjárt rátérek. – mondta a kislány mentegetőzve – Szóval, a hölgy ezen a bálon megismerkedett egy igen gazdag fiatalemberrel, aki később feleségül vette. A menyasszonyi ruhát a nagymama varrta, és az utolsó öltésnél, ujján a gyűszűvel, meghalt.

- Ez szomorú történet. – búsult el a vonalbeballagó.

- Nem az! – ellenkezett a lány – Mert boldogan halt meg, unokája örömét látva, és amikor kilehelte a lelkét, a gyűszű felragyogott, mintha gyémántból volna, éppen úgy, mint az előbb, amikor ráakadtam.

- Miért?

- Mert átszállt belé az öregasszony boldogsága. És ezt a boldogságot őrzi Ágota a mai napig is. Tudta ezt a hölgy is, amikor lehúzta halott nagyanyja ujjáról a gyűszűt, és eltette, hogy mindig rá emlékeztesse. Később, valahányszor elkeseredett valami miatt, elővette Ágotát, és ő újra és újra felfénylett néhány pillanatra, egy-egy morzsát visszaadva az öreg varrónő boldogságából.

- Szép történet. – mondta elismerően, és egy kicsit elérzékenyülve Feri bácsi – De hogy került a gyűszű a sínek közé?

- Hááát, nem tudom. – vallotta be Vicus, mert tovább már nem gondolta a mesét.

- Nekem van egy sejtésem. – kacsintott somolyogva az öreg – Mondjam?

- Igen. Tessék mondani!

- Hát jó. Tudod, ez a gazdag hölgy is megöregedett időközben…

- Én is úgy képzelem.

- Közben meg is özvegyült.

- Egyedül maradt. – tódította a kislány.

- Úgy ám. Egyedül, mint az ujjam. A gyerekei felnőttek, most külföldön élnek, ő pedig magára maradt öregségére. A napokban éppen erre utazott a vonaton, rég eltemetett nagyanyja sírjánál járt, és nagyon elkeseredett a magányán…

- Elővette Ágotát! – kiáltott lelkesen Vicus.

- Igen. És Ágota ismét megcsillant, ami örömet lopott az asszony szívébe. Gyermekeire gondolt, unokáira, és saját életének legszebb napjaira. Boldogság járta át a szívét, mint hajdan, az öreg varrónőét. És meghalt. Éppen úgy, olyan boldogan, mint egykor nagyanyja. Halott keze még egyszer előrelendült, a vonat zökkenésére, Ágota pedig újra felragyogott e kézben, a hölgy boldogságát is magába szívva, és mintha szárnya lenne, kirepült az ablakon.

- Igen! – mondta lelkesen Vicus – Csak így történhetett! – szemében könny csillogott.

- De most már tartsd meg ezt a gyűszűt, - mondta az öreg is könnyes szemmel – mert téged választott, neked csillantotta meg a benne őrzött kétembernyi boldogságot. Tedd el jól, talán kerül még hozzá több is!

Vicus úgy tette zsebébe Ágotát, mint a legszentebb ereklyét, a történetet pedig mélyen a szívébe zárta.

Másnap, hiába várták Szomorkáék az öreget, az nem jött. Csodálkoztak nagyon, mert mióta eszüket tudták, ilyen még nem volt. Feri bácsi mindig jött, órát lehetett hozzá igazítani, olyan pontosan. Ha esett, ha fújt, egy napot soha ki nem hagyott. Estére megérkezett a hír, hogy meghalt. Úgy ment el, ahogy élt; csendesen, derűsen, a sínek között ballagva, kilépegetett az életből.

Vicus szívébe mart a hír, a sírás fojtogatta. Elővette gyűszűjét, hogy rá emlékezzen, és amint maga elé tartotta, a Nap sugarai megcsillantak rajta, mintha Ágota hamiskásan kacsintott volna egyet…

Safranka Judit

Budapest, 2007. április 26.

Forrás:

http://juditti.uw.hu/aloldalak/novellak.htm