1.A modern identitáselméletek esetenként etnikai szimbólumnak, identitás-címkének tartják a családi és keresztnevet. Előadásom egy történeti kistáj, a Völgység néhány névtani sajátosságát ismerteti, név és identitás tárgykörére szűkítve a kérdést.

Az etnikai identitást hordozó csoportok e kistájban: a Völgység régi magyarsága, a völgységi svábság, az 1920-as évekig a szerbek, 1956-ig a zsidóság, az 1945–48 között itt új hazát találó úgynevezett telepesek: bukovinai székelyek, erdélyi székelyek, felvidéki áttelepítettek, s végül a cigányság.

Minden etnikai átrendeződés az előítéletek és csoportközi viszonyok sajátos feszültségét teremti meg (Csepeli György, Előítéletek és csoportközi viszonyok. Bp., 1980). Nem is olyan régen a székelyek még mindenben és mindenkiben nem meinkfajtát, müfajtát, sováb-ot szimatoltak, a svábok pedig nyomban felismerték, vagy felismerni vélték a csángó-t (Csupor Tibor, Mikor Csíkból elindultam. A bukovinai székelyek élettörténete. Bp., 1987. 18). S ehhez a név is hozzásegített, a tipikus székely családnevek, keresztnevek (vö. Rónai Béla, Fazekas Tiborc előadása a konferencián).

2.Az őslakos németek sváb elnevezését napjainkban egyesek csúfnévként próbálják beállítani. Az elnevezéshez kötődő, ma is meglévő pozitív emóciókat azonban a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Regionális Központja újabb kutatásai is megerősítik. Gáspár Gabriella írja: „… A fiatalok ma… nem érzik németnek magukat… Ezért szerencsésebb a sváb jelölés. A sváb nem jelent németet, sem a szó hangulata, sem a mögöttes nehezen megfogalmazódó tartalom szempontjából. A német idegen nációt jelent, míg a sváb magyar-németet, olyan németet, aki magyarnak érzi magát. Belejátszik ebbe a nyelvi kérdés is, a sváb nyelv nem ugyanaz, mint a német, mint ez köztudott. Egyetlen magyar gyerek sem kínlódik annyit a németórákon, mint a sváb gyerekek” (Gáspár Gabriella, Hat falu hat sorsa. Pécs, 1986. 82).

A „sváb” önazonosság és asszimiláció mértéke történeti periódusonként eltérő volt. Gerhard Seewannak a magyarországi németekről készített tipológiája négy mai csoportot rögzít: az úgynevezett hungarust, az úgynevezett népies hagyománytípust, a félig magyar – félig német magyarországi németét, végül a német hátterű magyarét, valamennyinél átmeneti változatokkal (Seewann, A német kisebbség Magyarországon 1945 óta: Magyar Szemle II. évf., 1993/12. szám, 1314–20). A személynévhez való viszony ennek megfelelően más és más, ideértve a névmagyarosítást is.

3.Az etnikai identitás módosulását néhány névtani érdekességű völgységi példával világítom meg.

A nagymányoki jegyző, Guth Ferenc névmagyarosítása a vitézzé avatást megelőzően vetődött fel. Guth 1926-ban a neves rokonhoz, Bitter Illéshez, a budapesti ciszterci rendi Szent Imre Főgimnázium igazgatójához fordul, mire a nagybácsi magánlevelében így válaszol: „Kedveseim, nagyon örülök, hogy a vitéz-ügy kezd komoly lenni. Nem szabad az embernek strébernek lenni, de amihez jussa van, azt nem kell egykönnyen engedni. Csak rajta! Azt hiszem, a Guthy-t szoknák meg legkönnyebben, az öregeknek is ez fájna legkevésbé. Nem hangzanék rosszul: Gondos Béla… És szép történelmi név: Mányoky. Én ezt a hármat terjeszteném fel. Esetleg Gondos helyett Joó-t”. E bizalmas családi adalék szépen példázza az új identitás keresésének mérlegelt tényezőit (Gáthy Ferenc iratgyűjteménye, Bonyhád, Gáthy Béla úr szívességéből).

A család végül Gáthy-ra magyarosít, amit az eredeti név felhasználásával képeztek: Guth > Guthy > Gáthy. Leszármazottaik ma is élnek Bonyhád Szecska-városrészében, az úgynevezett Gáti-szöllők Gáthy-villájában, mely valamikor a ciszterci pap-tanárok kedvelt nyaralóhelye volt (TMFN. 77/514).

A névadást véleményező rokon egyébként végig megtartotta német nevét: Bitter Illés. (1868–1939. Eredeti keresztneve Béla, szerzetesi neve Illés.) Ő is völgységi, apari születésű, édesapja ennek a sváb községnek tanítója 1866-tól 1895-ig. Az ugyancsak völgységi (mázai) születésű Brisits Frigyes, Bitter tanítványa, majd pap-tanár kollégája kéziratos Bitter-életrajzában a következők szerint vázolja igazgatójának nevével kapcsolatos attitűdjeit: „… élete végéig kegyelettel tisztelte és szerette édesatyját… A maga férfias szemérmessége módján. Ő, aki a gyermekek felé tudatos módszerességgel rideg volt, vajon miért szerette szinte tüntető melegséggel azokat, akiknek Péter volt a keresztnevük?” Majd így folytatja: „Talán ez az önmagához való hűség magyarázza meg azt is, hogy miért nem magyarosította meg a nevét. Volt idő, amikor gondolt erre. De akkor már — úgy gondolta — elkésett. Egyébként nevével, amelyet gyönyörű férfias írásával oly jellegzetesen tudott és szeretett papirosra vetni, folyton vitában állott és védekezett annak jelentése és természetének néha, látszat szerint történő találó összetalálkozása vagy összevetése ellen. Sokszor mondogatta az iskolában: Nem, nem Bitter (Keserű) az én nevem, hanem Bieder! (= derék, becsületes, jóravaló, tisztes). Így neve valóban élete substantiája volt: Tiszta, masszív és tömör becsület. Arra szolgált, hogy gránit-jellem készüljön belőle” — írja a tanítvány és kolléga, Brisits Frigyes irodalomtörténész (Brisits Frigyes, Bitter Illés. Kézirat, Vác, 1958; Kühár Flóris, Emlékbeszéd Bitter Illés rendes tag felett: Szent István Akadémia emlékbeszédei. III/8. Bp., 1942).

Másik választott példám kakasdi. Itt született 1920-ban Studer Anna, aki 19 évesen a szekszárdi Bábaképző növendéke lett, majd Pécsett dolgozott a szülészeti műtőben. 1942-ben került vissza a szülőfalujába. A kakasdi svábság addigra meghasonlott, nagyobbrészt a Hitler-barát Volksbund, míg Studerék és további 12 család a Volksbund-ellenes, Hűséggel a Hazához mozgalom tagja lett. Ezekben az években alakult ki Studer Anna magyarérzelmű sváb identitása. Ezt demonstrálandó, 20-22 éves korában „megfordította volna a nevit”, öccse azonban lebeszélte: „Úgyis férjhez mész és nem maradsz Szilágyi”. — Amikor 1943-ban férjhez adták a szintén kakasdi sváb Weisz Józsefhez, további oka is lehetett: a Weisz névtől — filoszemita érzelmei ellenére — idegenkedett, zsidósnak tartotta (vö. NytudÉrt. 70. sz. 169). Az esküvő után néhány hónappal beadta a magyarosítási iratokat, Váradi névre. (Kakasdon valóban van várhegy, Bativár vagy Schloss­berg néven.) Csak 1947-ben érdeklődtek a községházáról, fenntartják-e igényüket? Igent mondtak, így 1950. február 2-án jött meg névváltoztatási okmányuk. Az öccs időközben már magyarosított, a Bonyhád határában lévő elenyészett iváni apátság neve után Szentiványi-ra. Az após viszont nem követte őket, azzal zárva a kérdést: „Ha én meghalok — három-négy év múlva —, akkor nem az öreg Váradi hal meg, hanem az öreg Weisz”.

Mivel németként vagyonelkobzás alá estek, később a régi házukat sem sikerült visszavásárolniuk, újat építettek. A régi kakasdi sváb szokásnak megfelelően ez a ház is háznevet kapott, mégpedig az építtetőét. Így mondja: „Ez a mostani, ez most már örökre megmarad Váradi-háznak. Váradi ház marad akkor is, ha nincs is fiú, aki itt továbbvigye” (Oral history gyűjtemény. 1990–1995. A szerző adattárában).

Váradiné Studer Anna — a kakasdiak Amri nénije — máig megtartotta sváb identitását, miközben végig ambivalens érzéseket táplált a valamikor Volksbundos kakasdi sváb családok iránt. Névváltoztatása ezt az új identitást fejezi ki, nincs mögötte a más társadalmi rétegbe kerülés, úri osztályba emelkedés motivációja, mint Guth Ferenc esetében.

4.A Volksbund-ellenes, magyarérzelmű svábok országos mozgalma Bonyhád­ról indult (Kolta László—Solymár Imre, Válogatott dokumentumok a Hűséggel a Hazához mozgalom történetéhez. Bonyhád, 1994). Hét vezetője közül 3 magyar, 4 német származású értelmiségi. Az utóbbiak közül 1945-ig dr. Krasznai (Kurcz) István főszolgabírónak volt magyarosított neve. 1945 után — amikor a Hűségmozgalom antifasiszta jellegét komolyan nem méltányolták, s a magyarországi németséget kollektív bűnösnek mondották, 1948-ig nagyobb részüket kitelepítették Németországba — három hűségmozgalmi vezető magyarosított. Így Bauer József apátplébános 1946-ban a Pór nevet vette fel. (A sors fintora, hogy ő, ki minden pénzét a szegényeknek osztogatta el, ma Bonyhád város központjában névadója az egyik leggazdagabb régi villasornak, ez a Pór apát utca.) Ugyanekkor dr. Léhmann István orvos Türjé-re, Kunszt Henrik gimnáziumi tanár Kerényi-re magyarosított.

A svábság helyi értelmisége — többnyire elsőgenerációs értelmiségiként — a tanulás révén 1945-ig a magyar úri osztályba emelkedett. Egy részük — éppen ezt demonstrálandó, mások meg a „korszellem” ösztönzésére, vagy herrisch szimpátiák alapján — új nevet választott magának.

Sajátos névcsoport Bonyhádon a honfoglalás korát idéző neveké. Így lett a bátaapáti Klenner-ből Kolta, a bonyhádi Kaiser-ből Kende, Schreck-ből Bese, ugyancsak 1946-ban (dr. Kolta László szíves közlése). A hivatalos eljárást dr.Lábady (Nusser) Antal bonyhádi orvos, országgyűlési képviselő intézte, aki felesége leánykori nevét választotta (Vida István—Vörös Vince, A Független Kisgazdapárt képviselői 1944–1949. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Bp., 1991. 120).

Több magyarosítás — fiktív kötődéssel — régi helynevet használt fel. Gyakoriak a völgységi nevek, mint Bonyhádi ~ Bonyhády, Mányoki, Kismányoky, Mőcsényi, Kétyi, Hidasi, Börzsönyi stb.

A helyi anekdoták, igaztörténetek között találunk a névváltoztatásra és identitásra vonatkozókat is. A „tokos svábok” bosszantásra a kedélyes válasz: Hallgassatok! A mi őseink is ott voltak a Vereckei hágónál! Volt valamikor a Tanácsnál két német származású, családnevük Schmidt és Czier. Az egyik bonyhádi, a másik murgai. Ők modogatták: Mikor Vereckénél átjött a csapat, kiérnek a síkra, Schmidt, aki legelöl ment, felkiáltott: „S mit látnak szemeim!” — Mire Czier kihúzta magát, büszkén körülnézett, s így szólt társaihoz: „Czirka itthon vagyunk!”

5.Természetesen voltak olyan német családnevek, melyek — kiszakadva a falusi társadalomból, más foglalkozásban, társadalmi környezetben — csúfosnak hatottak. — Több évtizeden át volt Bonyhád közismert postása az apari sváb születésű Narr József. Ötven éves kora körül megváltozott, mint mondja: „Nekünk Narr-oknak akkor jön meg az eszünk, amikor a másiknak már jóformán elmegy”. A levelek mellett — bizalmasainak — saját magyar és német verseiből is csúsztatott egyet-egyet. Egyik költeményében „bolond” nevéről szól („Nevem szerint bolond vagyok…”), iskolás kora óta gyakran gyötörték emiatt, mégis megtartotta. Nagyapjának azonban annak idején nagyon fájt, hogy a családból ketten is „megtagadták” a nevüket, az „úrrá” lett cikói segédjegyző Narr-ból Náray-ra, a fekedi pap Nyári-ra magyarosított. „Ha egy csomó Volksbundista, aki alig gagyog valamit, most az is nevet változtat, akkor én nem!” — mondta 1946-ban (Narr József közlése, Bonyhád).

Egy helyi igaztörténet viszont az egyik nagymányoki Lófink névváltoztatásáról szól. Megunta, hogy lófinggal, lófingatóval ugratják. Valamikor 1956 előtt nagy büszkén Lovász-ra magyarosított. Igen ám, de 1956-ban külföldre távozott, kiment kitelepített rokonai után. Ahogy először hazalátogathatott, a régi barátok ezzel fogadták: „Ezért nem kellett volna kimenned! Eddig csak Lófink voltál, most már Lófász faty” (A v német ejtésének megfelelően — Nagymányoki adatközlőktől).

Hasonló, de szolidabb történet szól a teveli ’ökör, bika’ jelentésű Ochs, Stier családnevekről is.

6.Kuriózum, hogy a Völgységbe került székelyek között volt számos bukovinai sváb vagy román származású, aki vagy akinek apai őse vőként került ottani magyar családba. Ezek 1941–44 között a Bácskában magyarosítottak. — A kétyi svábról mesélik, hogy mikor az újgazdával németül elbeszélgetett, azzal zárta a vagyonátadást: örül, hogy ilyen rendes svábember került ide, ha már így történt! (Domonkos Ferenc közlése, Bonyhád).

7.A székely–sváb vegyesházaságok révén, s a keresztnévadási szokások módosulásával, a tipikus székely keresztnevek utánpótlásának elmaradásával egyre nehezebb a 2. és 3. generációnál az etnikai identitás megállapítása, holott még mindig fontosnak tartják. A „rákérdezésre”, „tisztázásra” nem egyszer meglepő az eredmény: az egyik sváb névvel és székely öntudattal felnevelkedett fiatal, a másik székely nevű svábgyerek. S természetesen vannak kettős kötődésűek, mint Majosról mondta valaki: „A sváboknak nem voltam elég sváb, a székelyeknek elég székely”.

Így — legújabban — ismét a nyelvi normától való eltérés, a felfokozott hangulatban, az indulat sodrában véletlenül kiejtett hang, tájszó, sajátos hanglejtés, gesztus jelzi a másik valós etnikai hátterét.